Mostmár elengedem...

Csak az emlékezet csalása teszi szebbé a jelent,
Csak remélhetem hogy valamit irántam ő is érzett.
Emlékszem mosolyára,szép szemére,arcára,
És utolsó emlékem,erre még emlékszem:halványuló alakjára.

Nem mondott semmit,nem is kellett,csak bele néztem szép szemébe,
Belenéztem s könny buggyant szememből,láttam...mindent láttam benne.
A fájdalmat s az elhagyás kényszerét a sajnálatot s igen,a megvetést,
S hogy a megvetés rám,vagy a helyzetre irányult nem tudom,s majd a végzetes nevetés.

Fájdalmas kacaj tört fel belőllem,s néztem rá-nem értem-
Azt mondta így kell lennie s el akart menni,nagyon féltem.
Féltem az egyedül maradástól,s már órdítva kérdeztem vádlón-mért?-
De ő nem válaszolt csak fájdalmasan rám pillantott s elment,a választól ő is félt.

Rémület szökkent arcomra,hatalmas teher szívemen,
Kételkedtem benne így feltettem magamnak a kérdést-szeretem?-
Nincs válasz,a rémületet pedig nem hagyom beszélni helyettem,
Nem maradt más hisz mit csinálnék még ott,hazamentem.

Befeküdtem az ágyba s hiába húztam magamra a takarót,mégis fáztam,
Mondanám hogy csak az ölelése kellene a meleghez,de nem teszem.
Mély levegőt veszek s át gondolom az elmúlt idő eseményeit,
S eldöntöttem nem rontom a szemembe az élet esélyeit.

Elengedem.Nehezen,nagyon nehezen,de megteszem,mert neki jobb így,
Azért ment el mert velem nem volt jó,s csak is az Ő boldogsága számít.
Összetörhetnék,de nem teszem,mert bárhogy is volt,szeretem,
S én is tovább tudok lépni,mert csak az lebeg szemem előtt hogy neki jó legyen.