Én nem vagyok palackból előcsalható
szellem, tündér, manó,
én egyedi, létező valóság vagyok,
eleven idegteremtmény,
hajlam-ösztön-tudatkeverék,
hús-vér-szellem s ki tudja, mi más,
föld-ég-montázs,
szilárdhalmazú lélekmasina;
én magam vagyok az Alfa és Omega,
öröm, bánat, vágy és elutasítás
egyaránt belőlem fakad,
itt lakik bennem az Ördög, az Isten,
és élek, míg ők engedik: rosszul is, jól is -s mindez utólag boldogít.

Boldogít a kíntalanság,
mert ismerem a kínt,
És boldogít a gyötrelem,
ha alkotni tanít.

Nem értem: boldogságodat mért onnan reméled,
Ahonnan más nem jön, mint eső és csalfa fények?

És én mért onnan remélek?

Az ég kékje, hidd el, nem kék,
Csak vágyódó szemeid mutatják annak!
Epedve bámulsz a csillagokra:
távolról mily sziporkázóak, s jóllehet,
közelről csak földek, csak földek, csak földek...
s árván búsulsz te boldogtalan,
miközben kincseken gázolnál hasztalan!